Magyarországon is tombol a korona vírus. Mindenki erről beszél. Az is akit érdekel, és az is akit nem. Aki csak teheti (és jobban teszi ha megteheti) otthon marad, home-offie-ban dolgozik, pihen, kitakarítja a házat, vagy elővesz egy könyvet.
Bosszantó, hogy mindezt főleg az idősek védelmében tesszük, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy most támad kedvük bevásárló körútra menni, új szemüveget csináltatni,vagy gyomírtóért menni a kertészetbe.
Mindenesetre, a saját magunk érdekében is mindenki jobban teszi, ha otthon marad. Ez azonban kihívást jelent. Talán még akkor is ha ez a "kényszerpihenő" eleinte jól jön, mégis az ember sokszor azt akarja amit nem lehet, arról nem beszélve, hogy társas lények vagyunk, szükségünk van impulzusokra, és élményekre. Kontaktba akarunk kerülni az ismerőseinkkel, barátainkkal, családunkkal.
Az idő egyszerre olyan lassan, és észrevétlenül telik, hogy személy szerint észre sem vettem, hogy már egy hete önkéntes karanténba helyeztem magam.
Egy 20 éves egyetemista lány karantén élményei következnek.
Eleinte nem vettem komolyan. Nem szeretek rémhíreket olvasni, vagy híradót nézni. Kicsit szégyen, hiszen kommunikációt tanulok, de egyszerűen nem köt le a hardnews világa.
Legalábbis eddig...
Az egyik egyetemi előadásunk épp az álhírekről szólt. Eleinte olvasással töltöttem az időt a hátsó padok egyikében, aztán elkezdett érdekessé válni az óra. Azt a feladatot kaptuk, hogy keressünk álhíreket a korona vírussal kapcsolatban. - Még egy remek feladat... - gondoltam magamban.
Ekkor kezdtem valódi, hiteles információkat gyűjteni a vírussal kapcsolatban. Hihetetlen, hogy mindez, csak pár hete volt.
Most egy hete vagyunk "karanténban" a családdal.
Önszántunkból döntöttünk így, mindenki tud home-office-ban dolgozni. A szomszédban élő nagymamánk érdekében határoztunk így elsősorban, akivel nap, mint nap szoros kapcsolatban állunk, Őt akartuk elsősorban védeni. Mostanra már saját magunk védelme miatt is ezt tartjuk a legjobb megoldásnak.
Csak boltba, vagy gyógyszertárba járunk, néha elmegyünk kutyát sétáltatni.
Eltelt az első hét úgy, hogy alapvetően nem mentem sehova. Ez nagyon furcsa. Alapvetően alig vagyok már itthon, egyetemre járok, dolgozok, bulizok, vagy élem a magánéletem.
Ehhez képest ez most óriási változás. Lelassultam, és egy hét után kialakult egy újabb napi rutin, ami azt kell mondjam nem is olyan szörnyű, mint ahogy képzeltem.
Az első pár nap volt a legrosszabb. A húgommal nem tudtuk mi lesz, hogyan találkozhatunk majd a barátainkkal, mi lesz a megszervezett programokkal, koncertekkel, mehetünk-e majd fesztiválra, lemondjuk-e az edzést, vagy a kozmetikust.
De ha boltba megyünk, akkor a barátainkkal miért nem találkozhatunk?
Rengeteg kérdés, és bizonytalanság volt bennünk. Nem tudtuk, milyenek lesznek a mindennapok, nem a jól megszokott rutin határozza majd meg az életünket.
Eltelt egy hét, és nem haltunk bele az unalomba.
Dolgozunk, skype-on beszélünk a barátainkkal, vagy éppen a pszichológussal. Társasozunk, sokat olvasok, (a karantén remek olvasóidő) és sportolok itthon.
Beszélgetünk. Hosszan, és értelmesen. Nevetünk, itthon "bulizunk, táncolunk".
Most kicsit olyan, mint mikor régen betegek voltunk a húgommal és mindketten itthon maradtunk az iskolából, de már nem voltunk annyira rosszul, hogy ne tudtunk volna együtt játszani valamit, vagy hülyéskedni. Ilyen szempontból, most visszajött a gyerekkorunk, és ezt kicsit élvezzük.
Persze hiányoznak a programok, a nyüzsgés, a barátok, de a lényeg, hogy jól vagyunk.
Ha eltekintünk csak egy pillanatra attól, hogy mi az aktuális helyzet, azt kell mondanom, hogy ez még akár az előnyünkre is válhat.
Most van időnk olyanokra, amiket régóta halogatunk, a Föld pedig kicsit fellélegezhet, és megtisztulhat a levegő.
Kíváncsian várom a következő heteket, hogy milyen lesz a távoktatás az egyetemeken, és milyen hatással lesz ez az életünkre.
Mindenki vigyázzon magára, a szeretteire, próbálja meg okosan kihasználni ezt a helyzetet, és MARADJON OTTHON ha teheti!
